Ha van olyan világváros, amelyről lehetetlen átfogó képet nyújtani, akár egy vaskos útikönyvben is, az Párizs. Már egy-egy kerülete, városrésze is akár sorozatok témája lehetne, gondoljunk csak a Montmartre-ra, a művészek és a bohémok dombjára vagy a Quartier Latinre, a Sorbonne, a világ egyik legpatinásabb egyetemének otthonára.
Mindenkinek mást jelent a fény városa, ki a klasszikus műemlékeket, ki a modern építészetet említi. Van, akinek a felvilágosodás , megint másnak a 19.-20. század irodalma jut eszébe. Sokak szemében a festészet vagy a színház a kulcsszó. Francia forradalom és diáklázadás, de Gaulle elnök és IV. Henrik, Napóleon és a német megszállás, Szt. Bertalan-éj és az I. világháború, a történelemkönyvek teljes fejezetei kapcsolódnak ide. És persze vannak sokan, akik Párizsban a jó ételeket, a kávéházakat, a csinos nőket, a kabarékat, a sanzon esteket, a divatbemutatókat, Belmondót és Delont, Sophie Marceau-t és Letitia Castát látják. Párizzsal kapcsolatban ha az ember leír egy listát, sajnos mindig több az, ami lemarad, mint ami rákerül. De nem is baj, ahogy – kissé már közhelyesen – mondják, Párizst látni kell.
Párizs a divat, a művészet, a kultúra, az Élet központja; szépségében mércéje városoknak, amelyeket hozzá hasonlíthatunk, de fényét a világ egyetlen más városa sem homályosíthatja el. Ha valaki egyszer nagyot akar mondani saját városáról, okvetlenül Párizshoz hasonlítja.
A párizsiak ősei 2250 évvel ezelőtt alapították meg városukat, amelyet Loukteih-nek neveztek. Csakúgy, mint Budapestet később, ezt a várost is gyakran hódították meg más nemzetek fiai. A római hódítások idején Julius Caesar Lutetia néven tett említést a városról, melyet a negyedik századtól neveztek Párizsnak. Erről a korról mindennél jobban mesélnek Asterix és Obelix, a két képregény figura történetei. A hatodik században a Frank Birodalom fővárosává vált, s bár valamivel később ez a szerep a mai Aachené lett, Párizs hamar visszanyerte jelentőségét, hogy aztán a századok alatt hol angol, hol német támadásokkal kelljen szembenéznie.
Budapesthez és sok más világvároshoz hasonlóan Franciaország fővárosát is folyó szeli ketté. A tenger felé tartó Szajna bal partja nemcsak földrajzilag különül el a másik oldaltól, de kulturálisan is. A nyugati irányban hömpölygő folyótól balra fekvő városrész, Párizs déli része egy bizonyos életstílust szimbolizál, jelképe lett a nyugati világ bohémabb, divatirányzatok iránt fogékony részének. Legszínesebb negyede talán a Latin negyed, a város egyetemi életének központja, ahol az ember mindig felfedezhet valamit, amiről talán még a párizsiak sem tudnak. Kis Athénnak nevezett része egy keskeny utcácska, amelynek görögös jellegét elsősorban éttermei adják, de az utca hangulata, az éttermekbe és üzletekbe való heves invitálás is mediterrán módira emlékeztet.
A Szajna jobb partja eleganciájával a kifinomult európai műveltség egyik bástyája és a kulturális élet irányítója. Legnevezetesebb sugárútja a Champs Elysées, amelynek végén a Diadalív áll. A 19. századi várostervezés eredménye ez a hatalmas, fákkal szegélyezett bevásárló utca és korzó. Annak idején, a forradalmak vihara után, a középkori városrészek elbontásával, a szűk utcácskák helyén alakították ki a város széles és egyenes sugárútjait. A császárság ez irányú cselekedetében kevésbé a szépségre való törekvés, mint inkább a hatalmi szempontok játszottak közre. Míg ugyanis a szűk utcákban a kockakövek felszedésével kiváló barikádokat tudtak emelni a forradalmárok, a sugárutakon ez lehetetlenné vált. Létrejöttekor szabadtéri koncerteknek, vándorcirkuszoknak adott helyet, ma a legkitűnőbb éttermek mellett a legmenőbb üzletek várják a vásárlókat az utca két oldalán. Bizonyos szakaszain kedvez az intim, romantikus sétáknak, majd hirtelen megtelik élettel, az éttermek, hotelek és butikok körül nyüzsgő emberek kavalkádjával. Évszázadok óta állami ünnepek és történelmi események színtere, látta az 1968-as diáklázadást, a de Gaulle melletti szimpátiatüntetést és minden évben itt a híres Tour de France kerékpárverseny végállomása.
Szintén az északi részhez tartozó, a főváros 3. és 4. kerületét alkotó Marais sok kis utcája képet ad arról, hogyan festhetett a régi Párizs. A Place des Voges a 17. század elején épült IV. Henrik kezdeményezésére. A tér körül jó néhány kis kastély épült, miniszterek és királyok otthonai. A tökéletesen szimmetrikus tér egy kis sziget a nyüzsgő utcák tengerében, ahol a fáradt turisták megpihenhetnek, a gyerekek szabadon játszhatnak. Nem mindig volt ez így, lovagi tornák, véres párbajok és királyi felvonulások színtere volt a Voges. Victor Hugo 16 évig élt a Marais-ban. Nyomorultak című regénye alapján magunk elé képzelhetjük, hogy milyen volt ez a negyed évszázadokkal ezelőtt, de mai állapotában is felejthetetlen élményt nyújt, ahogy maga a város is örökre belopja magát az odalátogató szívébe.